Helyeim a Hazában:

Szolnok, a cukorgyári Daru

Ha valaki gyerekkoromban azt mondta hogy "lemegyek a Daruhoz", mindenki tudta hogy az illető a Tisza gátjánál a cukorgyári vízmű felé veszi az irányt, elhalad a szennyvíz-átemelő őrült mély betonakna fölé emelt épülete mellett, de nem fordul le félúton a focipálya felé, hanem csak a Kakas-gödör után kanyarodik balra a vízkivételi szivattyúház elé. Szép Miska bácsiék ("Kakasék") itteni lakása előtt elhaladva jobbra felkanyarodik a Darura - végig a Muki sínjének nyomvonalán. A Muki a Cukorgyár keskenyvágányú kisvasútja volt, "ő" hordta a Tiszán uszályokon érkezett cukorrépát a gyárba. Nos, a Daru a képeken látható betonhídon álló vasszerkezetű gémes alkotmány volt, a lábánál horgonyzó uszályokból nagy önürítő acélládákban emelte fel a répát egy betonbunkerbe, ahonnan a Muki kis vagonjait töltögették. A kisvasút sajnos a hatvanas években megszűnt, de én kisgyerekként annyit bámultam hogy az emlékeimbe mélyen beleégett - soha nem felejtek el néhány képet róla. A Daruról messzire el lehetett látni a folyón, környékén élénk vízi élet folyt: gyári és saját stégek, horgász- és motorcsónakok, és rengeteg megátalkodott pecás: Apánk, Józsa Miska, Kiss Jóska, Bagdi Lajos, Klimon Miska, Török Árpi, Tóth Feri, Győri Tóni Takács Jancsi - nekem valamennyien bácsik - no meg mi gyerekek csapatostul. Hogy mi maradt belőle, nem nehéz felsorolni: a Daru mindent túlélő betonpillérjén kívül semmi, a környéket égig érő gaz borítja a fák között. Pedig mesevilág volt ez a környék, régóta érlelgetem a gondolatot hogy minden fellehetőt összegyűjtök és leírok róla. Szegény, nemrég elment Török Feri nélkül sokkal nehezebb lesz.